Negyvenöt évvel ezelőtt érkezett Olaszországba, mert zenével akart foglalkozni, itthon pedig nem vették fel a Zeneakadémiára. A muzikális családból származó fiatalember a milánói Scalában olyan karmesterek mellett tanulta a mesterséget, mint Carlo-Maria Giulini, Giuseppe Patane és Claudio Abbado vagy Peter Maag, akinek évekig volt az asszisztense. Bejárta a világot, szinte minden földrészen vezényelt, volt zeneigazgató Fokvárosban és Denverben. Élete nagy adományának tartja a Luciano Pavarottival való találkozást, a fantasztikus tenorral kötött barátságot, és azt, hogy karmestere lehetett a legendás Három tenor koncerteknek.

– Talán kevesen tudják, hogy a Három tenor koncertek egy magyar származású impresszárió, Rudas Tibor kezdeményezésére születtek – meséli Janos Acs. – Kivételes képességű ember volt, maga is énekes egyébként, ő volt az első, aki Frank Sinatrának egy stadionban szervezett előadást. A Három tenor (Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és José Carreras) koncertek rendkívüli sikert értek el: ez a három énekes külön-külön is fantasztikus volt, hárman együtt pedig maga a csoda. Akkor kerültek – mondhatni, egy csapatba –, amikor már mindhárman letettek az asztalra egy olyan teljesítményt, ami örök és maradandó: fel sem merülhetett a rivalizálás, nagyszerű harmónia, igaz barátság volt közöttük. A Jóisten kegyelme, hogy velük lehettem az utolsó öt év koncertjein.

Pavarottival már korábban találkozott Janos Acs, máig barátként őrzi a nagyszerű tenor emlékét. Közelről ismerte, sok időt töltöttek együtt a bohém, érzékeny művésszel, aki – eleget téve a közönség és a saját maga által elvárt színvonalnak – mindig száz százalékon teljesített. Amikor koncertek voltak, akkor csak azoknak élt, mindent az előadások sikerének rendelt alá. Folyton tanult, bár olyan torokkal született, olyan adottságai voltak az énekléshez, ami csak keveseknek adatik meg.

– A magasságai mindig biztosak és szépek voltak – emlékszik a karmester –, és volt benne valami olyan tehetség is, amitől mindenki más, aki vele együtt szerepelt, tökéletes lett, mert általa megkapta azt a lazaságot, azt a szabadságot, ami az énekléshez kell.

Janos Acsot az olasz operairodalom kiváló szakértőjeként tartják számon a világban, repertoárján több mint 150 opera és zenekari mű található. Az utóbbi hónapokban többször is járt Székesfehérváron, több koncerten is vezényelte az Alba Regia Szimfonikus Zenekart. Az ismeretség egy véletlennek köszönhető – meséli a karmester. Kicsi a világ: a zenekar igazgatójának a fia és az ő unokahúgának fia egy iskolába járnak, egy szülői értekezleten egymás mellett ülve beszélgettek, szóba került a zene és a karmester nagybácsi – innen aztán már egyenes út vezetett az első fehérvári fellépéshez.

– Major István meghívott tavaly a Harmonia Albensis sorozat koncertjére, amelyen a Budavári Te Deumot mutattuk be. Ez egy kivételes mű, amit, úgy gondolom, sajnos nem játszanak eleget, ezért is örültem a meghívásnak. Én nagyon szeretem Kodályt, akármerre jártam a világban, mindig javasoltam, hogy játsszuk a darabjait. Szerettem volna itt is úgy előadni, hogy minél többen hallják, érezzék a nagyságát. Azt gondolom, hogy sikerült, szép munka volt, jól tudtunk együtt dolgozni a zenekarral. Azóta nagyon szívesen jövök vissza, ha hívnak. Ráadásul ez a város olyan kellemes, otthonos érzést ad nekem. Budapest csodálatos hely, de nehezen élhető. Itt nyugalom, béke van, és emberileg is megfelelő a környezet.

A Harmonia Albensis sorozat idei zárókoncertjén ismét fellép majd a világjáró karmester, Mozart két remekét vezényli július 26-án a Szent Sebestyén-templomban. Két héttel később pedig a Musica Scara hangversenyén dirigálja a zenekart.

– Az operák mellett sok egyházzenei művet vezénylek, szeretem az oratóriumokat, a miséket, mondhatom, hogy ez is a profilom. Amikor a Muscia Sacráról beszélgettünk Major Istvánnal, én javasoltam, hogy – tekintettel arra, hogy idén van halálának 150. évfordulója – játsszunk Rossinit a koncerten. A Kis ünnepi mise nagy kedvencem, eredeti, két zongorára, harmóniumra, négy szólistára és kis kórusra írt változatát már sokszor előadtam, a legtöbb alkalommal magam zongoráztam a koncerteken. A nagyzenekari változatot még nem vezényeltem, ezért is várom izgalommal ennek a csodálatos darabnak a bemutatóját.

Janos Acs úgy véli, a mű különleges helyet foglal el zeneszerző pályáján: Rossini 1829-ben megírta a Tell Vilmost, azután nem írt újabb operát, csak három egyházi művet, utolsóként, hosszú hallgatás után 1863-ban a Petite Messe Solennellét, aztán öt évvel később meghalt.

– A muzikológusok sokféleképpen vélekednek arról, miért hallgatott ilyen hosszú ideig a zeneszerző: van, aki szerint nem volt kedve írni, más azt mondja, hogy nem mert írni, az igazságot nem tudjuk. De ha Rossini személyiségéből indulunk ki, akkor azt kell mondanunk, hogy a pályája olyan ívet írt le a legelső vígoperáktól a Tell Vilmosig, amellyel teljesnek érezhette az életművet. Addig élünk, ameddig tudunk fejlődni, és én úgy hiszem – bár ez talán kissé misztikusan hangzik –, hogy ő ilyen értelemben befejezettnek tekintette az életet. Ebben az időszakban sokat foglalkozhatott a halállal, de ezt a misét még meg kellett írnia, hogy aztán szép csendesen, korának legnagyobb embereként, átmenjen az örökkévalóságba. Ez a mű egyenértékű a legnagyobb requiemekkel, odaillik Verdi, Mozart vagy Dvorzsáké mellé. Az egyik legfontosabb egyházzenei műnek gondolom, amit hit nélkül nem lehet előadni. Ezért is tartottam fontosnak, hogy magam válasszam ki a szólistákat, olyan olasz énekeseket, akiket ismerek, akik amellett, hogy szakmailag kiválóak, hitelesek is lesznek az előadáson. A helyszín tökéletes, az egykori koronázóbazilika romjai fölött egy jelképes templomban érezhetjük magunkat. Szeretném, ha minél többen eljönnének, hogy meghallgassák ezt a kis misét: nagy felfedezés lesz, egy igazi csoda, ebben biztos vagyok.